I clearly recall the day I first became truly aware of myself, I mean of myself as something that everything else was not. As a boy I liked best those dead intervals of the year when one season had ended and the next had not yet begun, and all was grey and hushed and still, and out of the stillness and the hush something would seem to approach me, some small, soft, tentative thing, and offer itself to my attention. This day of which I speak I was walking along the main street of the town. It was November, or March, not cold, but neutral. From a lowering sky fine rain was falling, so fine as to be hardly felt. It was morning, and the housewives were out, with their shopping bags and headscarves. A questing dog trotted busily past me looking neither to right nor left, following a straight line drawn invisibly on the pavement. There was a smell of smoke and butcher’s meat, and a brackish smell of the sea, and, as always in the town in those days, the faint sweet stench of pig-swill. The open doorway of a hardware shop breathed brownly at me as I went past. Taking in all this, I experienced something to which the only name I could give was happiness, although it was not happiness, it was more and less than happiness. What had occurred? What in that commonplace scene before me, the ordinary sights and sounds and smells of the town, had made this unexpected thing, whatever it was, burgeon suddenly inside me like the possibility of an answer to all the nameless yearnings of my life? Everything was the same now as it had been before, the housewives, that busy dog, the same, and yet in some way transfigured. Along with the happiness went a feeling of anxiety. It was as if I were carrying some frail vessel that it was my task to protect, like the boy in the story told to us in religious class who carried the Host through the licentious streets of ancient Rome hidden inside his tunic; in my case, however, it seemed I was myself the precious vessel. Yes, that was it, it was I that was happening here. I did not know exactly what this meant, but surely, I told myself, surely it must mean something. And so I went on, in happy puzzlement, under the small rain, bearing the mystery of myself in my heart.
Was it that same phial of precious ichor, still inside me, that spilled in the cinema that afternoon, and that I carry in me yet, and that yet will overflow at the slightest movement, the slightest misbeat of my heart?
Eclipse
Tisztán vissza tudom idézni azt a napot, amikor életemben először igazán öntudatra ébredtem, vagyis úgy érzékeltem önmagam, mint ami minden mástól különböző. Gyerekként azok a holt időszakok voltak a kedvenceim, mikor az egyik évszak véget ért, de a következő még nem kezdődött el, minden szürke, békés és elcsitult volt, és úgy tűnt, mintha valami apró, puhatolózó dolog tartana felém a békés csendből és a figyelmembe ajánlaná magát. Azon a bizonyos napon, amelyről beszélek, a város fő utcáján gyalogoltam. November, vagy március lehetett, nem volt hideg idő, inkább semleges. A borult égboltból apró, alig érezhető esőcseppek hullottak alá. Reggel volt, az utcán fejkendős háziasszonyok cipelték kosaraikat. Egy céltudatos kutya serényen elügetett mellettem, nem nézett se jobbra se balra, csak a járdán láthatatlanul meghúzott egyenes vonalat követte. Füst és hentesáru szaga terjengett, meg a tenger sós illata, na és – mint a városban az idő tájt mindig – a moslék enyhén édeskés bűze. A vaskereskedés barnán lehelt rám, ahogy elsétáltam nyitott ajtaja előtt. Mindezt befogadva olyasmit éreztem, amire csak a boldogság lenne a megfelelő szó – de nem az volt, több és ugyanakkor kevesebb volt a boldogságnál. Mi történt? Mi volt ebben a hétköznapi jelenetben, a város megszokott látványában, zajában és szagában, ami előidézte ezt a szokatlan dolgot, bármi volt is az, ami szárba szökött bennem hirtelen és a válasz lehetőségét ígérte életem minden névtelen sóvárgására? Most is minden ugyanolyan volt, mint eddig, a háziasszonyok, a szorgoskodó kutya, ugyanaz, és mégis valahogy átszellemült. A boldogság érzete mellett elfogott az aggodalom. Úgy éreztem mintha valamiféle törékeny tálat vinnék, és az én feladatom, hogy vigyázzak rá, mint annak a fiúnak abban a történetben, amelyet hittanórán hallottunk, aki tunikájába rejtve vitte át a Szent ostyát az ősi Róma buja utcáin; esetemben azonban úgy tűnt, én magam vagyok a becses edény. Igen, ez az, itt Én történtem. Nem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent, de biztosan – mondogattam magamnak – biztosan jelent valamit. Így mentem tovább, boldog felbolydultságban, apró esőcseppektől ázottan, szívemben énem talányát hordozva.
Vajon ugyanaz a még mindig bennem rejlő nedű ömlött ki aznap délután a moziban, amit még mindig magamban hordok, és a legapróbb mozdulatra, a szívem legapróbb félrevert ütemére túlcsordulhat?
John Banville