At first it had no name. It was the thing itself, the vivid thing. It was his friend. On windy days it danced, demented, waving wild arms, or in the silence of evening drowsed and dreamed, swaying in the blue, the goldeny air. Even at night it did not go away. Wrapped in his truckle bed, he could hear it stirring darkly outside in the dark, all the long night long. There were others, nearer to him, more vivid still than this, they came and went, talking, but they were wholly familiar, almost a part of himself, while it, steadfast and aloof, belonged to the mysterious outside, to the wind and the weather and the goldeny blue air. It was part of the world, and yet it was his friend.
Look, Nicolas, look! See the big tree!
Tree. That was its name. And also: the linden. They were nice words. He had known them a long time before he knew what they meant. They did not mean themselves, they were nothing in themselves, they meant the dancing singing thing outside. In wind, in silence, at night, in the changing air, it changed and yet was changelessly the tree, the linden tree. That was strange.
Everything had a name, but although every name was nothing without the thing named, the thing cared nothing for its name, had no need of a name, and was itself only. And then there were the names that signified no substantial thing, as linden and tree signified that dark dancer. His mother asked him who did he love the best. Love did not dance, nor tap the window with frantic fingers, love had no leafy arms to shake, yet when she spoke that name that named nothing, some impalpable but real thing within him responded as if to a summons, as if it had heard its name spoken. That was very strange.
He soon forgot about these enigmatic matters, and learned to talk as others talked, full of conviction, unquestioningly.
The sky is blue, the sun is gold, the linden tree is green. Day is light, it ends, night falls, and then it is dark. You sleep, and in the morning wake again. But a day will come when you will not wake. That is death. Death is sad. Sadness is what happiness is not. And so on. How simple it all was, after all! There was no need even to think about it. He had only to be, and life would do the rest, would send day to follow day until there were no days left, for him, and then he would go to Heaven and be an angel. Hell was under the ground.
Matthew Mark Luke and John
Bless the bed that I lie on
If I die before I wake
Ask holy God my soul to take
He peered from behind clasped hands at his mother kneeling beside him in the candlelight. Under a burnished coif of coiled hair her face was pale and still, like the face of the Madonna in the picture. Her eyes were closed, and her lips moved, mouthing mutely the pious lines as he recited them aloud. When he stumbled on the hard words she bore him up gently, in a wonderfully gentle voice. He loved her the best, he said. She rocked him in her arms and sang a song.
See saw Margery Daw
This little chicken
Got lost in the straw
A Dr Copernicus részlet fordítása
Kezdetben nem volt neve. Maga volt a dolog, az eleven dolog. A barátja volt. Szeles napokon táncolt, őrjöngőn és vadul hadonászva, az este csendjében pedig szunnyadt és álmodott, némán ringva a kék, az aranyló légben. Még éjszaka sem tágított. A kisfiú a pótágyban fekve, betakarózva is hallotta a sötét mocorgást kint a feketeségben, a végtelen éj végéig. Voltak mások, közelebb a fiúhoz, még elevenebbek. Jöttek, mentek, beszéltek; ezek tökéletesen ismerősek voltak számára, majdhogynem a részei, ez a rendíthetetlen és zárkózott dolog viszont a rejtélyes külvilághoz tartozott, a szélhez, az időjáráshoz és az aranyló kék léghez. A világ része volt, de egyúttal a barátja is.
Nézd, Nikolausz, nézd! Nézd a hatalmas fát!
Fa. Ez volt a neve. És még ez is: a hárs. Szép szavak. Ismerte őket már jóval azelőtt, hogy tudta volna, mit is jelentenek. Nem magukat jelentették, önmagukban semmik voltak – az odakint táncoló-éneklő dolgot jelentették. Szélben, csendben, éjszaka, a változó légben az is változott, de mégis, változatlanul ő, a fa maradt, a hárs. Ez fura volt.
Mindennek volt neve, és míg egyik név sem volt semmi a megnevezett dolog nélkül, a dolgot magát nem érdekelte a neve, nem volt szüksége névre, egyszerűen csak önmaga volt. Aztán persze voltak a nevek, amelyek nem anyagi dolgokra vonatkoztak – nem úgy, ahogyan a hárs és a fa utalt arra a sötét táncosra. Az édesanyja megkérdezte, hogy kit szeret legjobban. A szeretet nem táncolt, és nem kopogott az ablakon izgága ujjaival, a szeretetnek nem volt rázható, lombokkal borított karja; ellenben amikor az anyja kimondta azt a nevet, ami megnevezte a semmit, a fiúban valami megfoghatatlan, de mégis valóságos dolog válaszolt, mintha megidézték vagy a nevén szólították volna. Ez is nagyon fura volt.
Hamar megfeledkezett ezekről a rejtélyes dolgokról, és megtanult úgy beszélni, mint a többiek, tökéletes meggyőződéssel, kérdezősködés nélkül.
Az ég kék, a nap arany, a hársfa zöld. Nappal világos van, majd vége lesz, beesteledik, és sötét lesz. Alszol, aztán reggel ismét felébredsz. Aztán majd eljön a nap, amikor nem ébredsz fel. Az a halál. A halál szomorú dolog. A szomorúság az, ami nem boldogság. És így tovább. Végül is milyen egyszerű ez az egész! Teljesen felesleges volt rajta gondolkodni. Neki nem kell mást tennie, csak lennie, az élet pedig intézi majd a többit: egyik nap követi majd a másikat, ameddig el nem fogynak a napok, mármint a számára, aztán pedig felmegy a mennybe, és angyal lesz belőle. A pokol a föld alatt volt.
Máté, Márk, Lukács, János,
lecsukódik szemem már most,
ha meghalok, mielőtt felkelek,
a mennybe fel majd ti vigyetek
Imára kulcsolt keze fölött a fiú mellette térdelő édesanyjára pillantott a gyertyafényben. Főkötőszerűen feltornyozott barna haja alatt sápadt és mozdulatlan volt az arca, pont mint a Szűzanyáé a képen. Csukva volt a szeme, ajka némán mozogva tátogta az ájtatos sorokat, ahogyan a fiú hangosan mondta őket. Amikor beletört a nyelve egy-egy nehezebb szóba, édesanyja türelmesen és csodálatosan lágy hangon nyugtatta. Őt szereti a legjobban, mondta a kisfiú. Anyja a karjában ringatta, és énekelt neki.
Libikóka, ravasz róka
térj hát te is kis tyúkocska
szalmaágyba, nyugovóra
John Banville